SZABADÚSZÓ LETTEM! 6 éve nyáron ültem be a webdizájn iskola virtuális iskolapadjába mit sem sejtve milyen út vár még rám. Több tanfolyam, sok pénz, befektetés eszközökbe, szoftverekbe, rengeteg munka, sok-sok autodidakta tanulás, és ami a legfontosabb, elszántság, eltántoríthatatlanság a kitűzött céltól. Ezt mind apró lépésekkel, pont akkorákkal, ami az adott pillanat erőforrásaiból kifért. Nem számoltam össze mindez mennyibe került, mert soha nem ez volt a lényeg. A fejlődésembe fektetett idő, munka, pénz felbecsülhetetlen érték, és visszatérül, HA(!) használjuk őket és persze ügyesen.

Felért egy kész személyiségfejlődéssel is. Kénytelen az ember hinni magában, valódi értéket adni magának, ezek nélkül nem mer változtatni. Ezek nagyon nehéz pontok, vannak olyanok, akik sose tudnak ezen túl lépni. Könnyű elvégezni egy sulit, egy tanfolyamot, és megcsinálni egy kapott feladatot. De saját lábára állni, saját felelősséget vállalni, felvállalni a kudarc lehetőségét, képessé lenni az önfenntartásra, és nem foglalkozni a ’mi van ha’ legrosszabb forgatókönyvekkel, nem egyszerű. Nem is való mindenkinek.

 

Tudjátok erre csak egy megoldás létezik: Csinálni és csinálni. Kikapcsolni az agyunknak a kifogásokat kereső részét. Csak erre tudnak kapcsolódni a lehetőségek. Olyan lehetőségek, amik erősen segítenek az önmagunkba vetett hitt építésében. Egyszer csak jött egy megkeresés, egy nagyon sok oldalon taglalt weblap funkció listával és tartalmi struktúrával, amit ahogy elsőre megláttam el is hajtottam, hogy ehhez csapat kell. Én csak egy egyszemélyes kis webdesignerecske vagyok, ehhez a munkához kevés. Erre az a válasz érkezett, hogy nem érdekli hogy oldom meg, de neki abban a stílusban kell, ahogy én dolgozom. Erre azt kezdtem érezni, hogy ez a lehetőség olyan fajta, ami nem szeretné, hogy megússzak. Így rászántam néhány órát, és átrágtam magam a sok oldalon. Meglepődtem, amikor minden funkció végül pipát kapott, hogy meg tudom csinálni külső segítség nélkül is. Aztán később már ráértem azon is meglepődni, hogy jé! ezek szerint nekem van saját stílusom? De ehhez az kellett, hogy csináljam és csináljam az előtte lévő munkákat a tudásomnak azon a szintjén, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy nagyon keveset tudok még.

 

 

No de, feltétlenül kellett változtatni? Ez a kérdés először magunkban jelenik meg és legalább ezerszer, mert eleinte csak annyit érez az ember, hogy valami nincs jól. Legalább ennyiszer próbálja meg helyzetét kívülről szemlélni ön-megnyugtatásul, de hát minden rendben van. Rendben van a munkahelyem, és rendben a magánéletem. De akkor mégis mi a baj? Nem is baj, hogy ezerszer, legalább be lettek gyakorolva a frappáns válaszok, mert miután megtörtént a felismerése és a tudatosítása a kiégésnek, a kérdés jönni fog a külvilág felől is, akiknek a kiégés fogalma lehet akár csak egy manapság fellendülő, újkori divat hisztéria a túl jó dolgunkban. De úgy egyébként meg ha nem lenne a kiégés, csak találtam valami szuperebb dolgot, amivel foglalkozhatnék, az önmagában is pont elég indok lenne. De ha a kiégés nem indukálta volna a legsúlyosabb, legsötétebb reggeleken, hogy ha másért nem érdemes is aznap felkelni, csak azért, hogy na akkor hajrá, változtassuk meg az életünket, akkor lehet sose léptem volna ki.

Hozni kellett néhány igen fontos szabályt ebben a folyamatban:

  • Nem stresszelem magam konkrét üzleti célokkal, elvárásokkal, pláne saját magamnak szabott határidőkkel. Kreativitást csak akkor tudom sikerrel működtetni, ha élvezem, amit csinálok. Az ilyen ’matek’ vállalkozói elvárások megölik a kreativitást, így megölik a lényeget. Ez is gyors kiégéshez vezethet.
  • Tehát minden annyi időbe telik, amennyi. Egy napi 8 órában dolgozó pályakezdőnek is évek, amíg eléri azt a szakmai szintet, amiből már értelmesen élhet. Hát még egy napi 8 órában teljesen mással foglalkozónak hány évébe telhet a pályamódosítás.
  • Minden nap tenni valamit érte, ha 10 percet tudtam, akkor csak annyit, ha órákat, még jobb. És persze azért ne bántsam magam, ha nem sikerült semmennyit sem.
  • Ha elfogyott az erő, a lendület, és elkapott a bizonytalanság, hogy biztos akarom e ezt, képes leszek e rá, akkor a következő kérdés, mint tüzes vas a fenékbe perdített már is táncrendbe: Ez, ami most van, jó lesz 5 év múlva is? A válasz az ideiglenesen felmerült bizonytalanság ellenére is egy ordító NEM.

A nagy döntéshez kedvenc mondataim még:

  • Kockázat nélkül nincs nyereség.
  • Bátorság nélkül nincs győzelem.
  • A hiba és a kudarc a fejlődés kulcsa.

 

Elképzelések és tervek azért vannak. Egy éve, pont egy éve kezdtem el fejleszteni a saját vadonatúj weblapom (mert lássuk be, a jelenlegi felett eljárt már az idő), ami sok szakmai tartalommal fog rendelkezni, alkalmas lesz kampányok indítására, termékek és szolgáltatások értékesítésére. 1 év alatt nem sikerült időhiány miatt befejezni, és a vágyott blog posztok, több közösségi médiás bejelentkezések sem születtek meg.

Nagyon sok munka van még ezekkel, szóval most egyfajta csendesebb, visszavonultabb, belső munkás időszak következik, amolyan alkotói szabadság, amikor kialkotom magamból a fizikai valóságba az elképzeléseimet. Bár az Instán és Facebook-on jobban be szeretném vonni a közönséget ebbe a folyamatba is. Ez a terv. Sokszor született már ilyen terv korábban is, és erre rendre mindig annyi munka borult rám, hogy borultak ezek a tervek is. 😀 De ha meg így lesz, hát üsse kő!

 

Ju-Ditta

 

 

 

SZABADÚSZÓ LETTEM!